2013. június 11., kedd

Első rész ~

Sziasztok!
Először is szeretnénk elnézést kérni, hogy eddig húztuk az első részt, - ami elég rövid is lett - de az év végi hajrá mellett nem sok időnk volt írni.

A blogról csak annyit, hogy ketten terveztük meg az egészet, és ketten is írjuk.
A történet teljes mértékben a mi agyunk szüleménye, ezért nem szeretnénk máshol meglátni.
Előre nem tudjuk megmondani, hány részes lesz a blog, de erről időben tudósítani fogunk mindenkit.
Egyébként erről a részről csak annyit,hogy; nem lett a leghosszabb, sem a legjobb rész, de szerintem bevezetőnek tökéletes. A többi rész természetesen hosszabb, eseménydúsabb lesz, de mivel nem akartam még tovább húzni, így ez ma kikerült.
Nem is húznám tovább a szót!
Jó olvasást, és iratkozzatok fel, illetve írjatok megjegyzést ha tetszik! 


Puszi
ISMERETLEN MEGMENTŐ


Fel-alá sétálgatok a szűk cellában, miközben arra várok, hogy az a tuskó visszajöjjön, közölve, hogy sikerült elérnie valakit a családomból.
Miután már nem számolom a köröket, amiket abba a nyomorult, - hideg cellában megteszek neki dőlök a falnak, és úgy várakozom tovább.
Végig fut az agyamon, mit fognak mondani anyáék, amikor ideérnek.
Nagyon ki lesznek akadva, vagy már nem mondanak majd semmit? Jó kérdés.
Fekete tincseimet fülem mögé tűröm, és cipőmre viszem a tekintetem.
Néhányszor bele rúgok a földbe, majd sóhajtok egyet, és továbbra is csak várakozom.
A percek, amik óráknak tűnnek, borzalmasan lassan telnek. Akárhányszor ránézek az öreg órára a falon, az mindig csak másodpercekkel mutat többet, mint az előbb, pedig megesküdnék rá, hogy már legalább 5 perc eltelt.
- Ms. Tomlinson nemsokára magáért jönnek – szólal meg végül a tiszt, aki behozott.
- Kicsoda? – faggatózom. Kíváncsiság fog el, hogy ki tud értem ilyen hamar ide jönni, hiszen anyáék legalább egy nap mire ide jöhetnének.
A tiszt, mint aki meg sem hallja kérdésem lép el a cella elől, s foglal helyet egy íróasztal mögött, ami közvetlenül cellám előtt van.
Szúrós pillantással nézek rá, de őt ez hidegen hagyja. Valószínű azért, mert már hozzá van szokva, hogy nem szívlelik őt az itt lévők.
Fejemet ismét a falnak döntöm, és nem törődve ruhám tisztaságával csúszom le a koszos falon, egészen, míg meg nem érzem magam alatt a hideg földet.  

Egyre türelmetlenebb vagyok, s bár tudom, hogy mindezt csak magamnak köszönhetem, átkozok minden percet, ami úgy telik el, hogy titokzatos megmentőm nem jön értem.
A folyosó végén egy rendőr tűnik fel, előtte pedig az a személy áll, akit legkevésbé akartam, hogy behozzanak.
Szőke tincsei arcába lógnak, szemei tüzet hánynak az asztal mögött ülő tisztre. Dühös arckifejezése filmbe illő, de biztos vagyok benne, hogy az én arcomról sem a megbánás sugárzik.
A cellám ajtaja kinyílik, és Ashley felszisszen, mikor mit sem törődve azzal, hogy megáll-e a lábán, belökik mellém.
- Seggfej – morogja orra alatt, miközben csuklóját simogatja, ott ahol az előbb még a bilincs szorította. – Minden oké Lu? – kérdezi, mikor meglátja dühös arckifejezésem.
- Nem akarják elmondani ki jön értem – mondom. Nem tűnik nyomós oknak, hogy ideges legyek, de maga a szituáció idegességet kíván, bár az igazat megvallva röhögni tudnék az egészen.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az elmúlt egy évben többször jártam a rendőrségen, mint életemben.
Nem vagyok büszke rá, de szeretem jól érezni magam, és ha jól érzem magam, nem érdekel semmi mást.
„ Szerencsére” megtaláltam azokat, akik ugyan úgy gondolkodnak erről, mint én.
Így ismertem meg annak idején Ashley-t is, és a többieket is.
Gondolataimból kiragad a kulcscsomók zörgése, ahogy a tiszt kinyitja a cella ajtót.
- Megjöttek magáért – mondja közömbös hangon, miközben lenézően végig néz rajtam.
Ahogy kilépek a cellából, neki megyek, amire fújtat egyet, de nem tesz semmit.
Tekintetem elveszem róla, és a folyosó végén feltűnő alakot kezdem figyelni, ahogy egyre csak közelebb és közelebb jön, majd alig fél méterrel előttem megáll.
Pupilláim teljesen kitágulnak, ahogy felmérem az előttem álló fiú, ismerős arcát, kék íriszeit, barna haját, s enyhén borostás arcát.
Megállapítom, hogy teljesen máshogy nézett ki akkor, mikor utoljára láttam, és, hogy sokkal férfiasabb, és helyesebb lett.
Örülök, hogy újra látom, de a makacsság és a még mindig bennem tomboló düh, elnyomja az örömöm.
- Ez csak vicc, igaz?! – teszem fel a kérdést, és kínomban kiszökik számon egy kacaj.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése